Asszonysorsok

Egyre többször olvasom, hogy régen mennyivel jobb volt, nagyanyáink végezték a dolgukat, hajnalban keltek, sütöttek-főztek, gyereket neveltek, mégse panaszkodtak, sőt, mindig mosolyogtak, tán dalra is fakadtak nagy boldogságukban. Bezzeg ezek a mai fiatalok! Főleg a lányok! Ezek még szülni sem akarnak, folyton csak nyafognak, csoda, ha nem kellenek senkinek?

Erről eszembe jutnak családom asszonyai, dédanyám, nagyanyáim. Ha élnének még, és megkérdezném, ha választhatnának, hogy éljenek, azt hiszem, nem azt az életet választanák, ami jutott nekik.  

Dédanyám, aki analfabéta volt, egy kis faluban élte le majdnem a teljes életét, háztartást vezetett, korán megözvegyült, így a család gondja az ő vállára szakadt. Nagyanyám csak a nevelt lánya volt, mivel az ő édesanyja korán meghalt, és az édesapja újra megnősült. Volt neki édeslánya is, kettő, mégsem náluk lakott, hanem nagyanyáméknál. Soha nem láttam még csak mosolyogni sem. Mélyen barázdált arcára rákövesedett a fájdalom.

Nagyanyám ugyan írni, olvasni már tudott, de ő se sokat tanult. Élte az egyszerű vidéki asszonyok életét a mostohaanyja árnyékában. Nemhogy csak egy házban éltek, hanem egy szobában is, egyik ágyban az anyja aludt, a másikban ő a férjével. Amióta én az eszemet tudom, így volt ez. Élte a parasztasszonyok megszokott életét, nincstelenségben, reménytelenül. Őt se nagyon láttam mosolyogni, nevetni.

Anyai nagyanyám élete se volt könnyebb. Fiatal korában Pesten cselédkedett, majd férjhez ment, többször is teherbe esett, hatról biztosan tudok. Felnevelt négy gyereket, egy benne halt meg, másik pár hónaposan már csecsemőként.

Dolgozni úgy tudott, mint két férfi. Elvégzett mindent, ugyanakkor nagyon nem szerette a „női” munkákat. Neki kockázatosabb volt, mint ma nekem, vidéken, akkoriban megszólták, aki nem volt jó háziasszony. Alighanem mamát nem nagyon érdekelte. Különben is jó háziasszony volt. Aki fehérebbre tudta mosni a ruhát, az hazudott, mosogatni olyan alapossággal, mint őt, senkit nem láttam, a tisztaszoba mindig rendben volt, a háló is, csak a konyhában zajlott az élet, na de annyi rendetlenség bőven belefért. Ha tehette, ment a kertbe, kapálni, ásni, fákat metszeni, mellette állatokat ellátni, szóval dolgos asszony volt, megfogta a munka végét, ahogy akkoriban mondták. Gyanítom, azért nem szerette az asszonymunkát, takarítást, mosogatást, mert pepecsmunka ez, nem látványos, cselédmunka. Elege lett belőle egy életre.

Sokszor irigyeltem magamban, hogy nem bonyolítja meg fölöslegesen az életet, nem siránkozott, nem panaszkodott, azt gondoltam, nem fáj neki az, ami nekem annyi szenvedést okozott. Aztán egy este, már lefekvés után elkezdett mesélni, mesélt az anyósáról, nagyapámról, aki akkor már nem élt. Hangjában mély fájdalom volt. Azon az éjszakán jöttem rá, mekkorát tévedtem. Vélhetően ez lehetett az oka hirtelen jött válási szándékának is. Nem sokkal nagyapám halála előtt jött rá, hogy el akar válni. Feltehetően felgyülemlett benne az a sok szenvedés, amit át kellett élnie. Arról is van elképzelésem, miért annyi idő elteltével. Akkoriban vettek maguknak televíziót, és akkor kapott rá a női magazinok olvasására is. Egyfajta feminizmus ébredhetett benne, amikor szembesült azzal, hogy évtizedeken keresztül egy rég letűnt családmodell alapján élt. Amikor rájött, hogy másképp is lehetne élni, elkapta a kései lázadás. Végül is nem vált el, de attól fogva soha többé nem hagyta elnyomni magát, sem Papa, sem senki más által.             

Most így karácsony idején, amikor az ünnepeket körüllengi a fenyő és a mézeskalács fűszeres illata, ellágyulva, nosztalgiázva révedünk vissza a gyerekkorba. Az emlékeket megszépíti a messzeség. Gondoljunk azonban életünk meghatározó asszonyaira, akiknek áldozata bizony nagyon fájdalmas volt, még akkor is, ha mi ezzel soha nem szembesültünk igazán. 

Kövess minket a Facebookon