Bezzeg az én időmben!
Hányszor hallottam ezt életem
során! Értem én, hogy az ember szereti az állandóságot, a megszokottat, olyan
ez, mint egy kitaposott, lábunkra formálódott kényelmes cipő. Csakhogy a világ
nem áll meg. Így hát tudomásul kell vennünk a változásokat. Még akkor is, ha az
nekünk nem tetszik.
A bezzegelés helyett jobb lenne
talán belátni, hogy mindenkinek joga van a maga életéhez, amíg ezzel nem zavar
másokat. Különben is, ki tudja, tényleg abban a bizonyos „én időmben” csakugyan
olyan szép volt-e minden, vagy csak olyan, mint az a bizonyos kényelmes cipő?
Mi talán észre se vesszük, mennyire elhasználódott már.
A minap ülök a vonaton, mögöttem két
idősebb nő, másik ülésen iskolás lányok, tizenöt évesek ha lehettek. Meséli
egyikük, hogy éppen aznap lettek tíz hónaposak a barátjával. Lánykórus hosszas
ovációja. Az asszonyok felkapják a fejüket. Arcukon meglepettség. Összenéznek. Tíz
hónaphoz ekkora ováció?
A lány folytatja: „Mondtam neki
(a barátjának, tudniillik), hogy megajándékozhatna engem legalább valami
sütivel, ha már ennyi ideig kibírtam mellette.”
Nézem a két nőt. Érteni vélem a
néma párbeszédet közöttük: „Szentséges egek! Miféle ennyi időről beszél??? És
miféle kibírásról??? Mintha legalább tízévi házasságról lenne szó.”
Eltűnődöm, vajon miért ezt a szót
használta a lány. Az anyja szavait véltem kihallani a szavaiból. Tán ezt vágja
a férje fejéhez húsz év szörnyű házasság után. Na de egy tíz hónapos szerelmi
kapcsolatban? A barátnők sűrűn helyeseltek.
Bevallom, ekkor megnéztem
alaposabban a lányokat. Kíváncsi voltam, vajon most csak viccelnek? Úgy tesznek,
mintha nyűg lenne a szerelem? De nem láttam rajtuk az ilyenkor kötelezően
viselt laza fapofát. Nem, ezek a lányok komolyan beszéltek!
A lányok leszálltak a következő
megállónál. A két asszony nyelve egyből megeredt.
„Nem értem” – mondta az egyik –,
„ha ennyire nem jó, akkor minek neki fiú? Ha a barátnők előtt villogni kell,
jó, rendben. De ha ennyire nem jó a fiú, minek megtartani? Hát nincs elég
ifjonc a húspiacon? Minek kötelezi el magát tizenöt évesen? Hogy aztán,
felnőttként annyira kiégett legyen, hogy képtelenné váljon a komoly
elkötelezettségre?”
A másik egyetértően bólogatott:
„Hát nincs ezeknek anyjuk? Aki felvilágosítaná őket a párkapcsolat rejtelmeiről?
Persze, nyilván nem ér rá a lányával foglalkozni. Valószínűleg nem is tudna
neki mit mondani. Biztos ő maga is ilyen.”
Nem, nem mondták ki, hogy bezzeg
a mi időnkben! Nem is kellett. Ott volt az a szemük villanásában, a
szájbiggyesztésben. Olyan volt, mint egy kitaposott, elhasznált, kopott cipő. Ami
otthonra még megteszi.
De biztos, hogy ilyen kitaposott
cipők akarunk lenni? Tudatában vagyunk a szavaink hatalmának? Felmérjük,
mennyire bántó tud lenni, ha ítélkezünk? Leginkább elcsípett félmondatok és
látszatok alapján. Eszünkbe jut ilyenkor, hogy amikor mi voltunk fiatalok, és
az idősek nekünk mondták, hogy „Bezzeg az én időmben!”, az nekünk mennyire
rosszul esett? Emlékezzünk. És ne ítélkezzünk. Ha másért nem is, az élni és
élni hagyni jegyében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése