Én egy dög vagyok, édes úr.
Ismerem én magát. Nem vagyok
magának való, magának család kell, kis pufók, rózsaszín angyalkák, sürgő-forgó
kicsi feleség, minden, ami én nem vagyok, minden, amit én nem tudok.
Önző vagyok, igaz. De nem azért,
amire maga gondol, nem tagadom meg magától a szerelmet. Ez, megmondom én
kereken, úgy marhaság, ahogy van. Nincs mit adnom magának, ez az igazság. Én
élni akarok, utazni, elnyúlni a napon valahol messze délen, hallgatni a tenger
lassú morajlását, ahogy a szív dobban lustán. Mellém férfi való, nem kisfiú,
sem férj, sem gyerekcsivitelés.
A férfi se azért kell, amiért
maga gondolja. Nem, most nem fogom magának elmondani, tudná, ha odafigyelne
rám. Ó ez nem szemrehányás, dehogy, csak tény. Maga nem figyel, éppen magára
kell figyelnie a nőnek, lesz magának kicsi felesége, hamarosan, látom magán,
na, az majd odafigyel magára. Látom is, ahogy cipeli hazafelé a két nagy
szatyrot, csüng rajta még két-három gyerek, elnyűtt, mi tagadás, meg is hízott
kissé, viszont jókat főz, hasán keresztül fogja magát.
Ó, dehogy nevetem ki, csak
kacagok a helyzeten. Hogy megsértődött maga a nem létező felesége nevében. Hát
ezért nem értjük egymást, látja, éppen ezért…
No, mondtam én, hogy dög vagyok,
ugye, megmondtam előre, édes úr. Hát Isten vele!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése